Dombóvári Irodalmi Malom

Írók, költők Dombóvárról

 

Fekete István: Ballagó idő

 „Nagyanyám imakönyvében találtam aztán egyszer egy névjegyet: Fekete Antal hercegi építész. Ma sem tudom, hogy nagyapám hivatalosan a Dombóvár egész környékének tulajdonosa, a mérhetetlenül gazdag Esterházy herceg uradalmi építésze volt-e, vagy csak kapta ezt a titulust, mert az uradalmi épületeket, tiszti lakásokat, de a dombóvári templomot is ő építette, a Korona Nagyszállót is, de sorjában a negyvennyolcas események után talpra álló falvak templomait is.”

„Apám tehát felpakolta a maradék családot, és megtelepedtek Göllében, ahol elég nagy volt a ház, és elég nagy az iskola, amelynek padlására elhozták a dombóvári galambokat… Fogságban ugyan, de hatalmas padláson röpködhettek, párosodhattak, és amikor már nagy részüknek fiai voltak, nem kellett félni, hogy visszarepülnek a szülőhelyre, Dombóvárra.”

„A fuvarosoknak azonban kétszer kellett fordulni a sok családi cókmókkal. Egy nap pihentek a fogatok, és harmadnap, amikor újra megérkeztek Dombóvárra, apám azt hitte, káprázik a szeme, mert a dombóvári kutya és a dombóvári macska, amelyeket szintén elvittek Göllébe, a régi dombóvári, most már üres ház kapujában és a macska a konyha előtt üdvözölték visszatért gazdáikat. Két nap és két éjszaka tették meg a toronyiránt kb. 30-40 kilométeres utat, és valószínűleg külön-külön, mert ennek a házhoz hű két állatnak más és más az utazási tempója.”

„Gyere, fiam – mondta apám Dombóvár előtt, és kimentünk a folyosóra, mert Dombóvár arra az oldalra esett. – Ez itt Ódombóvár. Azt a nagy uradalmi házat a nagyapád építette – mondta apám, és megfogta a kezem, de ha nem is fogta volna meg, a hangján éreztem, hogy apám most otthon van - , és azt a nagy templomot is. Minden templomot és iskolát a környéken… Persze a herceg pénzéből, mert itt és Kaposváron át Eszterházáig minden a hercegé volt. Olyan háromszázezer hold körül…

Ez már az új Dombóvár. Látod, külön állomása is van. Itt ágazik el a vasút Pécs felé, de nagyapádék oda még kocsin jártak. Vagy szánon.”

 

Fekete István (19001970)

1900-ban született Göllén. Iskolái első négy évét szülőfalujában végezte, majd Kaposváron kezdte az ötödik évet. 1917-ben bevonult katonának. 1924-ben végezte el a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiát.

Már nagyon korán, három éves korában kapcsolatba került a vadászattal és a vadász-élményekkel. Később vadásztársai lesznek atyai jó barátai: Kittenberger Kálmán, a nagy “Afrika-vadász” és író, Csathó Kálmán író-főrendező, gróf Wass Albert író-földbirtokos, gróf Széchenyi Zsigmond “Afrika-vadász” és író.

Gazdasági tanulmányait befejezve Bakócára került, gróf Majláth György birtokára, segédtisztnek. Itt ismerkedett meg Piller Edit “doktorkisasszonnyal”, akivel 1929-ben kötöttek házasságot. Ajkán kapott vezető gazdatiszti állást, és gyermekei már itt születtek. Lánya, Edit 1930-ban, fia, István pedig 1932-ben.

Fekete István egyik legnépszerűbb írónk. 1936-ban írta meg “A koppányi aga testamentuma” című regényét és 1939-ben “Zsellérek” című művét. 1939 és 1944 között a “Zsellérek” hét kiadást ért meg. Csonkítatlan formában 1994-ben jelenhetett meg ismét. 1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, a legnagyobb írók, költők közé. 1946-ban tiltó listára került, és az Ávó is kegyetlenül bántalmazta. Állandó állást nem kapott, és könyvei nem jelenhettek meg. Csak az Új ember és a Vigília fogadták el írásait. 1960-ban József Attila-díjat kapott a “Tüskevár” című regényéért.  1970-ben, Budapesten halt meg.

 

 

Rab Erzsébet: És nem verik félre a harangot

 „1944. június 26-án ért hozzánk a halálmadár. Szörnyűbb reggelre nem ébredhettünk. Vad hangok kergettek ki ágyainkból s a legszükségesebbet összekapkodva, pribékjeink elé kell állnunk. Átrostálják kevéske holminkat és abból is úgyszólván mindent kidobnak.”

„Mindenünkből kifosztva hagyjuk el a lakást, ahol olyan boldogok voltunk! Az uramtól elveszik az összes iratokat, pénzt. Halálsápadtan jön ki ő is velünk az udvarra. Nem merünk egymásra tekinteni. A távolba nézünk és várjuk a további rosszat, ami ránk nehezül majd.”

„Megérkezünk a sportcsarnokba. (…) Itt már teljesen megszűntek a társadalmi különbségek. A nincstelen ószeres megosztja matracát az előkelő ügyvéddel. Szegény és gazdag, művelt és tanulatlan egymás mellé kerülnek. Már nincsenek személyiségek, egzisztenciák, csak zsidó van, testvér, bús, megbélyegzett tömeg.”

 

Rab Erzsébet (1900-1982)

Baján született, de dr. Friedmann Hillél főrabbi feleségeként Dombóváron élt. 1944-ben hurcolták el a többi dombóvári zsidóval együtt, s egyike azon keveseknek, akik túlélték a koncentrációs tábort. A II. világháború után írásai főleg az Új Élet című izraelita lapban jelentek meg. 1948-ban jelent meg És nem verik félre a harangot című műve, mely a dombóvári zsidók deportálásáról szól.

 

 

 

Veszelei Károly: Ne bántsd a dalnokot

 

Ne bántsd a dalnokot, ha lantja sír,

S szívéből fájó dal fakad,

Ó, engedjétek égnek szállani

E fájdalomteli,

E mélabús akkordokat.

 

Ne bántsd, hisz nem tudod, midőn zokog,

Mi nagy, mi mély a fájdalom,

Hogy egy beteg szív szenvedései

Nyögdelnek ott a húrokon.

 

Egy szív, mely üdv, boldogságról lemond,

S nincs neki senki, semmije

Csak az alant, egyetlen árva húr,

Az lelke, szíve mindene.

 

Hagyjátok azt az egyet meg neki,

Hisz egykor úgyis elszakad,

S jutalmul a sok szenvedés után,

Megenyhül szíve tán,

A néma sírhalom alatt.

 

Veszelei Károly (1867-1902)

Családja Morvaországból került Magyarországra. A költő apja posztógyáros volt Veszprémben, s ő ott született 1867-ben. Az apa halála után az özvegy két fiával 1889-ben telepedett le Dombóváron., a mai Kossuth Lajos utcában. A múlt század 90-es éveinek egyik legfinomabb hangú lírikusa volt. Verskötetei: Hervadás regéi; Fel a szívekkel, hátrahagyott verseit Melódiák címmel gyűjtötték össze 1903-ban.


 

Szepessy László: Tinódi Dombóvárott

 

Kapos ezüstfehér tükrébe nézik

Leroskadásukat a várromok,

Kiket virággal koszorúz a rét, sík,

Ha nyár – mint ős dicsőség – mosolyog…

Víg gólyafészek ül a bús rom ormán,

Ahol a vén idő rombol gorombán:

Egy-egy követ keze a földre vet

S moh bársonyával hinti a sebet.

 

Mint az idő, golyók romboltak egykor,

De visszaverte büszke várfala;

Híres Dombó vitézi népe sűr-forr,

S Dombó leánya legszebb csillaga!

Tündökletes, feszes vitézi mezbe’, -

Hókeble halma majdnem szétvetette…

Sarkáig omla dús aranyhaja:

Csodás szépség a várnak angyala!

 

Jobbján sebet kapott Tinódi Lantos

Ide siet, - gyógyítsa meg e vár!

S tán itt új seb – amit ugyan nem kard oszt, -

Ha nem karjára, hát szívére vár.

Mert Emma, Dombó bűbájos leánya,

Kezeli Sebestyén sebét vigyázva…

Miként beteg földet gyógyítja a nap

S tavaszmosolyán új erőre kap.

 

Kardot forgatni nem hagy égő kínja,

Lantjára bízza hát fájdalmait:

„Jáson s Medea” harcát dalba sírja,

S győzelmük győzelembe andalít…

„Mert győzni kell félholdon a keresztnek,

Bár a föld sarkai is megremegnek!

E kard s e lant tüzeli a hazát,

Míg a dicsőség koszorút ad át!”

 

Emma szívébe’ szűziesen ébred

A lelkes tűzre néma szerelem.

A hallgatás, magány szent éjjelének

Bevallja: „Hős költőnket szeretem!”

De mély titok halkítja nagy szerelmét,

Ajkán fagyos, álcás közöny sosem vét;

De katonásdis vért, sisak helyett

Kezébe vászon, olló, gyógyszerek.

 

Minél utóbb épülne fel a költő!

Ah, ez a vágya… úgysem ég sebe!

Így hallja csak, tolla alatt miként nő,

Domborodik Jáson története…

Megérti: Médea királykisasszony

- „Olvassa gyorsan, semmit el ne hagyjon!”

Szerelmét Jásonnak mint vallja be…

S ah, úgy ver gyönyörittas kebele!

 

…Sárkányt altatgat a királykisasszony,

Szerelme Jásont így mentette meg.

- Be gyönyörű! – sóhaj száll a kis ajkon,

És minden tagja újra megremeg.

…Ezer veszély között is egybeolvad

A két ajk, két fele száz édes csóknak. –

Hű Emma is Lantos keblére hull;

Új Médea: szeret olthatatlanul.

 

Tinódi meggyógyult… de, haj beteg lett

Emmája: arcát gyöngyözé a láz.

S kerek világon legszebbik beteget

Sebestyén őrzi, rája ő vigyáz.

Zengő hurok, a dal, végvári ének

Bohókás, tarka álmokat mesélnek…

S mily szép az élet, - érzi boldogan, -

Ha a szívünknek is lakója van!

 

Aranygyűrűről, mirtuszkoszorúról,

Oltárról, fényről szőtt álmot talán,

Midőn vad harci kürt riad, sír, búg, szól

A Dombó-vár nyugalmas udvarán.

„Isten veled, szépség bűvös leánya!

Az nem magyar, ki szerelem igába

Bújtatja harcra hívott életét!”

S Tinódi megszakítja énekét.

 

Szerelmök üdvözlő jele búcsúzva

Első, utolsó csókként csattan el;

Szép Emmát újra ágyba dönti búja,

Fülébe cseng örökre: „Menni kell!”

„Ah, itt a szirt, de nincs karöltő Triton,

Nincs földi ír, amely segíteni bírjon,

Mi behegessze tört szívem sebét!”

Tördeli láza Jáson énekét.

 

És Dombó lánya hervad, mint a rózsa,

Kinek az ősz letépi szirmait…

És Dombó várát kardjuk meg nem óvja,

Ha nincs, ki lelkes viadalra hítt!

„Nyissátok ki az ablakot, hadd nézem

Tán visszatér az én dalos vitézem!”

Sáserdő zizzen… Sírva száll a szél,

Mely hulló lombról bús regét regél…

 

Meghalt a lány. Ledőlt a vár. Agg romján

Két karcsú oszlop néz csak ég felé…

Egyik síremléked talán, te szép lány,

Másik költőd, ki sírod meglelé.

Ormán a gólya, mintha költőd zengene,

Borús meséket kikelepelve…

Ifjú Dombóvár hallja, elmereng

S a múlt visszhangját elnyeli a csend.

 

 

Szepessy László (1880-1915)

1880. szeptember 8-án született Dombóváron, s itt végezte az elemi iskolát is. Gimnáziumba Kaposvárra és Pécsre járt, érettségi után papnövendék lett, de nem szentelték pappá. Budapesten szerzett tanári diplomát, s a mosonmagyaróvári és a váci gimnáziumban tanított. 1902-től a Dombóvár és Vidéke hírlapot is szerkesztette. 1907-től Budapesten a Kis Pajtás című gyermeklap szerkesztője lett. Nyolc verseskötete jelent meg. Az első világháborúban az olasz fronton, Doberdónál halt hősi halált 1915-ben.

 

 

 

Illyés Gyula: Dombóvár

 

„A magyar városok képeskönyvében, amelynek lapjai hétről-hétre itt az olvasók elé tárulnak, Dombóvár nevét sokan tán újonnanjöttnek érzik, ha nem betolakodottnak… Bocsássanak meg érte. Az én életemben dombóvár volt az első város, csak vallomásokban tudok beszélni róla. Az idén nyáron háromszor-négyszeri is volt részem a szívdobogtató érzésben, amely vadidegen ország fővárosában elfogja az embert, mikor a pályaudvar bábeléből kilép a pályaudvar előtti térre, mely a világ minden fővárosában oly kísértetiesen egyforma. Annak a boldog szűkölésnek izgalmát sehol sem éreztem, sosem érezhetem már, amely húsz év előtt úrhodott el rajtam, mikor az újdombóvári pályaudvaron csomagjainkat egy percre földre rakva apámmal, anyámmal s két testvéremmel átadtuk a kapusnak a kávébarna jegyet s az üveges ajtón át, mely mindegyikőnk után rögtön becsapódott, kivergődtünk a városba, álmaink és reményeink csodavárába, családunk székhelyébe, hol hatalmas rokonaink éltek, két vendéglős, két mészárosmester és egy köztisztviselő.”

 

 „Ha igaz, hogy az ember egész életére egy tájba gyökrezeik el, dunántúli gyökereim közül az egyik legerősebb az, amely Dombóvárból táplálkozott, rövidesen csak Dombóvár emlékéből.”

 

„A környék minden földje még a török hódoltság alatt az Esterházyak tulajdonába került. Abban van ma is. Dombóvárnak alig van határa, a város szélén már a nagybirtokba lép az ember.”

 

„Csodálatos újjászületését a vasútépítő mérnökök vonalzóinak köszönhette. A század végén a Kapos mocsarain váratlan bőségszaru nyílott, fölépült az állomás. Itt találkoztak a Pest, Pécs, Kaposvár, Báttaszék felé induló vonatok. A száguldó mozdonyok füttye ébresztette új életre a várost. Csak fel kellett ébreszteni, rögtön talpra állt, egy-kettőre behozta a százados késést. A város forrni, bugyborékolni kezdett; mint a lábasból kiforduló tej felemelkedett, aztán végigömlött a domboldalakon, fehér házak, egész új város épült a Kapos kiszárított ingoványain.”

 

„Ahogy a világot felfedeztem, olyan mértékben fedeztem fel Dombóvárt is. Külföldről megtérve ki-kiszálltam az állomáson, próbaképpen végig hordoztam önteltségemet a városon, hogy megalázzam. Nem hatódott meg; lassanként én kezdtem meghunyászkodni. A sivatag-szélességű Hunyadi-tér gyönyörű eperfasora a lengyel városokra emlékeztetett. A Korona-szálló mellett az ódombóvári állomáshoz hirtelen lefutó utcában Udine egyik legolaszosabb része jutott eszembe. A város mintha megrázkódott és levette volna lepleit. Egymás után riadtam rá titkaira.”

 

„Egy délután megkedveltem Dombóvárt, végre otthon éreztem magamat benne, ami azt jelenti, hogy rögtön szerettem volna életébe beavatkozni. Társadalmának szövevénye oly világosan állt előttem, mint tenyeremben a vonalak; kiolvastam belőlük is a múltat, de kiolvashattam volna a jövendőt is.”

 

Illyés Gyula (1902-1983)

Illyés Gyula Tolna megyében Rácegrespusztán született 1902. november 2-án. Dombóvárral apai ágon (Illés) került kapcsolatba, s itteni élményei, emlékei több művében meg is jelennek. Itt kezdte középiskolai tanulmányait 1913 szeptemberében az akkor induló gimnáziumban. A Zrínyi Ilona Általános Iskola falán 1987 óta emléktábla hirdeti: "Az én életemben Dombóvár volt az első város"

 A táblán olvasható idézet Illyés Gyula Dombóvár című írásából való, ami a Budapesti Hírlap 1934. november 25-ei, vasárnapi számában a Városról városra című sorozatban jelent meg. Illyés egyik legjelentősebb művében, a Puszták népe utolsó fejezetében beszél Dombóvárról, itteni gimnáziumi életéről. Dombóvári emlékei több művében fellelhetők, néhány cím ezek közül: Hunok Párisban, Beatrice apródjai, Magyarok, Honfoglalók között, Kora tavasz, Mint a darvak.

Dombóváron a gimnázium Illyés Gyula nevét viseli, amelynek bejáratánál 2001-ben avatták fel a névadó szoborportréját.

 

 

 

Mikszáth Kálmán: Az Új Zrínyiász

„A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a Nemzet közölte, az is ily cím alatt: »A megőrült vidéki levelezők. Dombóvárról valaki különböző álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy Zrínyi Miklós és társai az elmúlt éjjel föltámadtak Szigetvárt, és Dombóvárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony- és bíborruháikban és fegyverzetükben, némely páncélingben és sisakosan. A városban általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház körül.”

 

„Mert a Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele volt vele a város: »Igaz-e, hogy Zrínyi hadai feltámadtak?”

 

„A Pester Lloyd esti lapjában már terjedelmes kommüniké jelent meg az esetről: »A dombóvári rejtélyes urak« címe alatt. Egy szemtanú, aki délelőtt érkezett Budapestre, s színről-színre látta az indóházban Zrínyiéket, a következőket írja:

»A magát Zrínyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmúlt estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombóvári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pincérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombóváron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombóváron el fogják látni az urakat.”

 

„A vasúti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrínyi-címerből való. A vasúti tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette előttük a szemüknek megszokott »Deus Videbit«-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát?

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a história. A Pester Lloyd közleménye után az előkelőbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombóvárra, részint Szigetvárra, és mindent megírtak, ami azontúl Zrínyiékkel történt - sőt még azt is, ami nem történt.

A Zrínyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükről; interjúk, karcolatok, humoros cikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrínyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!), pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombóvárhoz közel fekvő kastélyát, s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarcot követelt.”

„Ellenben a Történelmi Társulat beható tanácskozás alá vette a dombóvári rejtélyt, s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrínyi és társainak agnoszkálására. »Ez kötelességünk, uraim - mondá az elnök -, adjunk ez általános káoszban irányt az emberiségnek.«

A bizottság természetesen rögtön Dombóvárra utazott, Zrínyiékkel érintkezendő, kik a dombóváriakat egészen elragadták, úgyhogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrínyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánnyal.) A legújabb sürgönyök szerint az elmúlt estén egy vándor-színtársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a »Szigetvári vértanúkat«. Zrínyi unokaöccse, Alapi Gáspár, társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: »Egy szó se igaz az egészből.«”

 

„Zrínyiék égtek a kíváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombóváron mulattak, sok mindent más színben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen.
Maga Zrínyi szólt közbe:
- Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mindjárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.

Vacogott a Tenczer Pál foga.
(»Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.«)
- De hiszen az a Dőryék ménese! - ellenveték a dombóvári honoráciorok.
- Az most, de ha elvesszük, akkor a mienk lesz - mondá a vezér jókedvűen.
- Csakhogy nem engedik ám a Dőryek - vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.
- Úgy? - szólt Zrínyi érdeklődve. - Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?”

„Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombóváron, legott meghányták megvetették a dolgot.”

 

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

A Felvidéken (Szklabonyán) született 1847-ben. Iskoláit a Felvidéken végezte, Pesten jogot tanult. Balassagyarmaton állt megyei szolgálatba, Itt ismerte meg a megyei életet, és itt vette (titokban) feleségül főnökének lányát Mauks Ilonát. Pestre költöznek, Mikszáth újságírással foglalkozik, de keresetéből nem tudja eltartani családját. Írásaira ekkor még senki sem figyel fel. 1878-ban meghívják Szegedre az ellenzéki Szegedi napló munkatársának. Szeged fordulópont az életében, megírja novelláit, amit “Tót atyafiak (4 novella) és a Jó palócok (15 novella)” címen adta ki. Egyszerre népszerű író lesz, visszahívják Pestre, karrierje magasan ível felfelé. A Kisfaludy Társaság tagja lesz, országgyűlési képviselőnek választják, majd a Tudományos Akadémia soraiba is beválasztják. 1910-ben negyven éves jubileumát ünnepelték, országos ünnepségek keretében. Itt azonban megfázik. Az ünnepet követő néhány nap alatt tüdőgyulladást kap és meghal.


Fel